Tim Kinsella (ének) tiniként meg volt róla győződve, hogy a zenekaroknak alapvetően ijesztőeknek kell lenniük, ezért nem is szerette azokat a bandákat, amikből hiányzott a gonoszság. Nagyon fiatalon megtanulta elhatárolni magát az otthon megélt atrocitásoktól, az alkoholista apafigura által teremtett állandó frusztráció és szomorúság később szinűltig töltötte a zenekarai öntőformáit. Sokat lógott környékbeli lemezboltokban, ahogy a Chicagoi tinik akkortájt. Tim kisöccse Mike (dob) még csak 12 éves volt, de szeretett volna bandázni a bátyjával és annak barátaival, ezért amikor a tesója épp nem a gitárhúrokat nyüstölte, hozzácsapódott a bandához egy-egy kosármeccsre vagy deszkázásra, majd később már lejárhatott próbákra is velük. Victor Villarealt (gitár) is gurulás közben ismerték meg. Konkrétan lebeszéltek vele egy zenekari megbeszélést, amit ő elfelejtett, de hát akkoriban annyi füvet és acid-et toltak, hogy ez nem volt meglepő. 1989-ben megalakult a Cap’n’Jazz. A legtöbb tag gyorsan és hangosan akart játszani, de Victor technikásabb irányba vitte őket. Mérhetetlen megkönnyebülést jelentett számukra a zenélés, akkor kezdték igazán komolyan venni, mikor rájöttek mennyire terapeutikus ez nekik. Harmónikus egyensúlyt teremtettek, érzékenyek és sebezhetőek voltak, költőiek, de közben a kemény punk vonalról sem feledkeztek meg. Középiskolás éveik elejére végre összeállt a teljes banda, Tim, Mike és Victor mellé bevették még Sam Zurick-ot (basszus) és Davey von Bohlen-t (gitár, vokál). Rengeteget koncerteztek, de még mindig szinte gyerekkorban jártak. Kázmér és Hubás flyereket csináltak, Tim pedig Reese’s pólóban lépett fel. A számok alkotásáról nem sokat beszéltek, a zenén keresztül kommunikáltak. Impulzivitás jellemezte őket, így került elő 1995-ben, az első és egyetlen lemezük felvételénél (Burritos, Inspiration Point, Fork Balloon Sports, Cards in the Spokes, Automatic Biographies, Kites, Kung Fu, Trophies, Banana Peels We've Slipped On and Egg Shells We've Tippy Toed Over vagy ahogy a srácok hívták a ‘Shmap'n Shmazz’ – bármit is jelentsen ez) Tim kürtje vagy Davey csörgője. Teljesen új hangzást hoztak létre a punk zenében. Megszületett hát az egyik legmeghatározóbb és legidőtállóbb emo lemez. Devendra Banhart így írta le őket, “mintha benyugtatózva elmennél az állatkertbe, de az összes többi állat meg be lenne speedezve”. Mikor kijött az album, még azt se tudták, hogy ők valójában emo zenét játszanak, csak egy fura punk bandának tartották magukat. Soha nem is éreztek kapcsolatot a punk szcénával. Sokfelé jártak fellépni, egészen addig amíg Victor drogaddikciója súlyossá nem vált. Egy éjszaka elszökött a rehabról, hogy felléphessen a bandával. Bevett egy csomó ritalint, amitől annyira beállt, hogy felállt a zenekari furgon hátsó ülésére majd keresztbe állt szemekkel össze-vissza hugyozta a cuccaikat. Csodák csodájára utána feloszlottak. Pár évre rá megkereste Timet a Jade Tree kiadó, hogy szívesen megjelentetnék a zenéjét. Neki akkor épp 2 bandája is volt egyszerre és nem tudott választani melyiket promotálja, így összeolvasztotta őket, megszületett a Joan Of Arc. 14-en voltak és mindenki más hangszeren játszott, mint amin korábban. 1995 óta törtetlenül nyomják. Nincsenek állandó posztok a zenekaron belül, ez nagyban közrejátszik a hosszú élettartamhoz. Az általuk kiadott albumok közül van olyan, amin valaki gitáron játszik, a következőn meg dobol. Tim elkezdett énekelni kiabálás helyett és ugyanúgy ahogy a Cap’n’Jazz, ők is totálisan kilógtak a sorból az akkori punk bandák közül, amitől még punkabbak lettek, hisz összekevertek mindent, hogy azt csinálhassák amit akarnak, nem érdekelve ki mit gondolt róluk. 1997-ben megjelent az első lemezük, a Portable Model of, amire brutálisan rossz kritikákat kaptak. Egy párat muszáj megosztanom veletek, annyira dühítőek és egyszerre viccesek is:
“…these infamous Chicago-based art-cocks…”
“ …attempts to work political commentary into frontman Tim Kinsella’s elliptical nonsense .”
“...why do we hate this guy again? More to the point: Why does anyone even care?”
“Kinsella smart-ass to the core, argues (with tongue in cheek) that Internet porn, grammar 24-hour days, Friendster, and global warming are all ‘conspiracies.’”
“ Joan of Arc make unlistenable faux-art records.”
“…the Arc will never shake their whiny emo roots.”
“Perhaps Tim Kinsella realizes his crime, but it’s neither amusing or interesting.”
A műértők tehát nem tudták értelmezni amit játszottak, ettől függetlenül persze nagyon sokan hallgatták és szerették őket az undergroundabb közegekben. A dalszövegek rövid versekbe rendeződtek, absztraktak, beat jellegűek, tehát inkább hangulatokat jellemeztek, mintsem történeteket meséltek el. Visszautalások Tim gyerekkorára – “ Tragically average, So seventh grade, so second rate. My father was a salesman, I’m gonna be a sailor”. A madárcsivitelést imitáló hangok pedig természetközeliséget kölcsönöztek a melankólikus, lassú gitáralapoknak. A lágyabb hangvitelű számok mellett feltűntek és megtörték a csendet a rádiózajjal és furcsa, beazonosíthatatlan tárgyakkal felvett instrumentális darabok. Amellett, hogy sikerült megalkotni egy gyönyörű balanszot az instrumentális és elektronikus hangzás egyvelegéből, a szövegek és a dallamok líraisága kiemelkedtek az akkori kortárs bandákétól. Nem érdemes minden sorlemezükről egyesével írni, mert bőven elég egy lemezüket elemezni ahhoz, hogy az ember később megtalálja a jellegzetes stílusjegyeiket.
Tejlesen koncepciómentesen vették fel a lemezeiket, az “open door policy”-juk miatt folyamatosan változott, épp ki játszott a bandában. Előfordult, hogy Tim ráunt mind a 38 számukra és ezért lenyomtak egy 4 órás jammelést, amit fel is vettek, majd a végén már arra se emlékeztek, ki milyen hangszert fogott a kezében korábban.
Máig állítják, nem pénkeresési célból alkotnak elsősorban, hanem a zenéléshez szükséges források megteremtése végett. A zenekarra úgy tekintenek mint egy folytonos művészeti projektre, amit életben akarnak tartani. A zene és a fiatal művészek támogatása továbbra is prioritást jelent Tim életében. Kiadja a saját novelláit, de másokét is, emellett kreatív írást tanít egy egyetemen.
A Joan Of Arc megalakulásával párhuzamosan Victor Villareal sem tétlenkedett. Volt Cap’n’Jazz-es zenekartársával Sam Zurick-kel (gitár), Erick Bocek-kel (basszus) és Scott Shellhamer-rel (dob) megalapították az instrumentális, matekos emo-t játszó Ghosts and Vodka-t. Egy lemezt élt meg ez a formáció, a Precious Blood viszont máig az egyik kedvenc emo lemezem. (Konkrétan a testemen viselem az albumborítót.) Amellett, hogy az egész lemez egy üveghang cunami, szabadon engedi a fantáziát azáltal, hogy nem vonja el a figyelmet a zenéről az ének. Bár ha más megközelítésből nézzük, akkor minden egyes újrahallgatáskor másfajta éneket lehet rá elképzelni. A favorit szám a lemezről a “Good luck with your multiple personalities”, de garantálom, ha egyszer meghallgatjátok, egész nap dudorászni fogjátok a dallamokat. 2003-ban a Sixgun Lover kiadó kiadott egy antológia cd-t az összes megjelent számukból, de mivel a tagok inkább az Owls nevű projektjükre fókuszálódtak, a banda feloszlott. Rebesgetnek egy idei bakelit újrakiadást (eddig csak kizárólag cd-n jelentek meg a felvételek), de egyelőre még nincs kőbe vésve. Az Owls-t 2001-ben alapították a Cap’n’Jazz tagok, tök ugyanaz a felállás, kivétel Davey Von Bohlen gitárost, aki a The Promise Ring nevű második hullámos emo banda tagjaként folytatta karrierjét. Ebben a bandában már Mike Kinsella is vokálozott, de valahogy nem kapott nagy hangsúlyt az életükbe a projekt, így egy év és egy azonosnevű lemez felvétele után ez is elhalt. 2012-ben tettek még egy kísérletet és felvettek egy második lemezt, de nem igazán aktívak.