Az érzés, amit a 17. században még betegségként definiáltak olyan külföldön szolgáló katonáknál, akik lázasan, álmatlanul vágyódtak hazájuk után. A kórt két görög szóból alkották meg, nostos (hazatérés) és algos (fájdalom, vágyódás). A 20. században a testi tünetektől elvonatkoztatva már depresszióhoz hasonló mentális zavarként írták le, és gyakorta infantilis embereket diagnosztizáltak vele. Ezek az értelmezések mára kikoptak, a jelenkor embere már abszolút nem fenoménként tekint rá.

Na de jót tesz e a nosztalgia?

A tapasztaló én szenved, az emlékező én számára pedig a kellemetlen emlék idővel megszépül. Szenvedés és emlékezés örök körforgása, túlélő mechanizmus, evolúciós paradoxon. A negatív élmények emléke elhalványodik, a pozitív eseményekkel kapcsolatosak felerősödnek. Az elme tudja, hogy az emlékezet nem megbízható, mégis csinálja, mert jól esik neki. Amikor elhatalmasodik a magány és az életből fakadó elégedetlenség, elő lehet venni a jól megkopott rózsaszín szemüveget. Erőt lehet merítene a stabilabb időkből, így megbirkózva az emberi lét bizonytalanságaival.

Jó, de hogy lehet eldönteni, hogy ez most rossz vagy jó nosztalgia?

Farkasszemet kell nézni a múlttal. Ha valaki képtelen elengedni és újra akarja azt teremteni, jellemzően egy negatív spirálba kerül. Ez a resztoratív nosztalgia. Ha viszont már képes a múltra múltként tekinteni és ez nem rossz érzésekkel tölti el, akkor lehet reflektív nosztalgiáról beszélni.

Elkapott a nosztalgia. Nem tudom milyen, legyen ez az én szociálpszichológiai kísérletem.

A 2000-es évek elején ismerkedtem meg a screamo-val, mint zenei alműfajjal, akkortájt pedig már javában virágzott ez a stílus. Dühös és szomorú punk zenékkel azonosultam, a személyiségzavaraim fogságában éltem. A lelkem metamorfózisát párhuzamba lehetett állítani, az emo és a hardcore szcénáèval.

A screamo gyökerei a '90-es évek elejére nyúlnak vissza, amikor a bandák egy része elkezdte továbbgörgetni a DC Revolution Summer* "emocore" zenekarainak szenvedélyes, kétségbeesett hangzását még intenzívebb és koptatottabb irányokba. A screamo kerülte a hardcore-hoz és a metalcore-hoz köthető keménységet, és gyakran előnyben részesítette a dallamos, szárnyaló témákat, melyek zenei DNS-ét olyan poszt-rock bandákkal osztották meg, mint a Mogwai, a Sigur Ros és az Explosions in the Sky, de mindig volt benne egyfajta éles, intenzív káosz is. Súlyosabb, keményebb alternatívát jelentettek a Sunny Day Real Estate szerű emo bandákhoz képest, de szembementek a "Midwest emo"** vonallal is. A hardcore punk hatás sokkal erőteljesebben volt jelen a zenéjükben, mint az indie. A "screamo" szót a mainstream, a korai 2000-es években választotta azoknak a poszt-hardcore bandáknak a leírására, akik ezt a hangzást képviselték (Thursday), és a poposabb bandáknak is, lásd pl. a The Used, a Silverstein, a From First To Last. Gyakorlatilag bármilyen zenekarra szívesen aggatták, akiknek a zenéjükben volt üvöltözés. Az a fajta screamo, amibe én beleszerettem, a 90-es évek elején az underground punkban vált úttörővé, és még akkor is a föld alatt maradt, amikor pl. a The Used befutott. Vannak, akik "skramz"-ként emlegetik ezt, hogy megkülönböztessék a mainstream dolgoktól, én viszont nem szeretem ezt a kifejezést, se a cimkézést. Az undergroundban a screamo soha nem tűnt el igazán és a hatása újabb és újabb korszakokban bukkant fel. Kitaposták az utat, hogy most olyan zenekarok járhassanak rajta, mint a Touche Amore vagy a Deafheaven.

* Egy rövid időszaka a hardcore punk történelmének DC-ben, ami kb egy nyárig tartott (1979-1980), de a legmeghatározóbb is volt egyben, hisz a 20-as éveikben lévő hardcore arcok kinőttek a dühös, gyors zenéből, a punkokat vandáloknak titulálták, diskurzusok folytak, megindult egy tanulási folyamat, politikai akciókba kezdtek. A zinek helyi politikával és feminizmussal voltak teleírva. A Discord Records (Ian MacKaye kiadója) jelentősen kitágította az általa promotált zenekarok horizontját, olyan nevekkel, mint Rites Of Spring, akik egyébként mindig is rettentő közel álltak a szívemhez. Ugyanolyan gyorsasággal és szenvedéllyel játszottak, mint kortársaik, de levetettek magukról minden macsóságot és sokkal érzékenyebb, dallamosabb kifejezésformába öntötték ezt, megspékelve az egzisztenciális dalszövegeikkel. "Mindannyian az elme látomásainak csapdájában élünk" - énekelte Picciotto a Remainder című számukban.

** Az emo egyik ága, ahol a bandák a hardcore punk és az indie helyett inkább matekosabb (math rock) irányba mentek.

Egy olyan zenekar lemezének hallgatás közben született meg a fejemben ez az írás, ami jelentősen formálta a műfajt és szerintem ma is megállja a helyét.

Miután a virginiai pg.99 és a City of Caterpillar 2003-ban feloszlottak, a tagok megalapították a Malady-t, amely egy évig és egy albumig tartott összesen (azelőtt, hogy Chris Taylor énekes és más pg.99 tagok elindították volna a folk noir ihlette Pygmy Lush-t). A Hot Cross-hoz hasonlóan a Malady is legendás zenekarok hamvaiból született, de valóban valami újat tettek le az asztalra. A lemez túlnyomóan közepes tempójú, poszt-hardcore árnyalatú. Az indie rock korszellem viszont sokkal erősebben átütött rajta, mint a legtöbb hasonló kétezres évekbeli bandán. Az emberek fejében az a kép alakult ki, hogy a pg.99 és a City of Caterpillar árnyékában éltek, de bűn ezt gondolni, mert a Malady zeneileg szinte semmiben sem hasonlított ezekhez a bandákhoz. A már bejáratott zenészek teljesen más alapokra helyezték a számaikat, ezzel is kialakítva egy teljesen egyedi hangzásvilágot. Annak ellenére, hogy nem sokkal az elődzenekaraik feloszlása után kezdtek el alkotni, drasztikus jeleit mutatták a fejlődésnek. Nem voltak olyan gyorsak és kaotikusak, mint a pg.99 és nem voltak olyan dinamikus, hosszú témáik, mint a City of Caterpillar-nek. Ennek ellenére, őszinte hardcore-punk alapokat hoztak, éles gitárokkal, hömpölygő dobokkal. Az ének pedig abszolút nem volt erőszakos,viszont legalább annyira átütött belőle az erő, mint mondjuk az At The Drive-In első lemezéből, az Acrobatic Tenement-ből.