1986-ot írtunk. A Challenger űrrepülő, 73 másodperccel kilövés után megsemmisült. A Távol Afrikától Oscar díjat nyert. Olaf Palme svéd miniszterelnök merénylet áldozatává vált. Ronald Reagen az USA Margaret Thatcher a UK elnöke volt. A Mexikói foci világbajnokságon Maradona berúgta a híres "Isten keze" gólját az angolok ellen. Kirobbant az Irán-kontra ügy. Mike Tyson megnyerte az első nehézsúlyú világbajnoki címét. A munkanélküliség 3.2 milliós rekordot döntött Angliában. John McCarthy-t elrabolták Libanonban és 5 évig fogva tartották. Megtörtént a Csernobil katasztrófa. Emlékek, amiket szemcsés VHS felvételek őriznek és olyan újságok lapjai, amelyek szép lassan kihalnak. Tudod, hogy ezek a dolgok megtörténtek, de mégis megfoghatatlannak és távolinak tűnnek. Egy valami viszont nem veszett homályba és nem is fogja soha elveszíteni a brutális igazságtartalmát, hiába telt el 35 év, még mindig úgy hangzik mintha tegnap vették volna fel..vagy holnap. Ez az Atomizer lemez a Big Black-től.
1981-ben kovácsolódtak össze a tagok Chicagoban. Nem ismertek kompromisszumot, zsigerből játszottak, felzaklattak, mindent és mindenkit. Undorítottak és mégis gondolkodásra késztettek. Nem volt lemezszerződésük, nem kötötte meg őket semmi. "A lehető leginkább távolodj el a zenei szcénától, senkire se hallgass" - írták a Pigpile album belső borítójára. Fix időre licencelték a lemezeiket egy-egy kiadónak, saját pénzből fizették a lemezköltségeket. Utáltak szerződést aláírni, nem volt menedzserük, turné csapatuk, se ügyvédjük, se ügynökük, de még dobosuk se. Mit jelentett ez? Nem volt szükségük buszra, könnyen és olcsón turnéztak, bármiféle külső segítség nélkül. Steve Albini (gitár) Santiago Durango (gitár) és Jeff Pezzati (basszer). Utóbbi elhagyta a zenekart az Atomizer felvétele előtt. Őt Jeff Riley követte, aki stúdiómérnök volt és olyan funk legendákkal dolgozott együtt, mint Sly Stone vagy George Clinton. A negyedik nem hivatalos tag a zenekarban a dobgép volt, Roland, amit Albini programozott. Kiadtak pár kislemezt, aztán végülis kettő darab nagylemezük jelent meg az Atomizer és a Songs about fucking. Mindkettő megér egy külön misét, de én mégis az Atomizert választottam, mert ez a bakelit várt becsomagolva, mikor hazaértem. A Suicide 77-ben már kiadott egy legalább ilyen feszes punk lemezt, amin dobgépet használtak, sőt még szintit is, de arról majd beszéljünk inkább máskor. Fűrész basszus hangzás, robotikus ritmusok, azonnal arcot tépő, kegyetlen pontosságú ütemek, indusztriális böszmeség. Nem olyan zene, amit azért bömböltetsz, hogy megmutasd ki a Jani a sztrádán, hanem ami megborzongat és egyszerre letaglóz. Ehhez a hangzáshoz párosulnak a végtelenül egyszerű nyelvezetű és mégis rettentően komplex problémákat felvető dalszövegek.
A Jordan, Minnesota című számmal indul az album, ami valós eseményekre alapszik. Ebben az amerikai kisvárosban, 26 embert vádoltak meg egy masszív gyerek pedofília hálózat működtetéséért. A város olyan kicsi volt, hogy ez a 26 ember egy jelentős részét tette ki a felnőtt populációnak. A történet már épp elég nyomasztó lenne önmagában is, de mindezt az elkövető szemszögéből adja elő Steve. "Maradj velem ötévesem, ez itt Jordan, azt csinálunk amit akarunk és ez itt marad veled, amíg meg nem halsz és itt maradok veled, amíg meg nem halsz." Tömör, rövid és benne van minden. A Passing Complexion arról szól, hogy az emberek vagy fehérnek vagy feketének látnak minket és, hogy mennyivel egyszerűbb ha a bőröd nem sötét, viszont elég világos ahhoz, hogy átmenj a "fehér" rostán. Egy harmadik, kívülálló társadalmi csoportról, se nem fehér se nem sötét. Albini egy olyan történetre alapozta ezt a számot, ami egy feketebőrű dajkáról szólt, aki habár egyaránt gondoskodott fehér és feketebőrű gyerekekről, nem ülhetett fehér emberek nappalijában. A Big Money egy korrupt rendőrről szól. "Mi csak azt akarjuk, mi nekünk csak arra van szükségünk, nekünk csak a nagy pénz kell." Bizonyos dolgok nem változnak. A 4. szám a Kerosene, talán a leghíresebb Big Black szám. Legalábbis tuti, hogy ez az első dolog amit megmutatnék valakinek, ha azt kérdezné.. Milyen stílusban utazott ez a banda? Milyen volt a hangzásuk? A válasz úgyis az lesz: olyan, amilyet még soha nem hallottál ezelőtt és nem is fogsz ezután se. Az első refrénje így hangzik:
"Itt születtem ebben a városban, egész életemben itt éltem.
Valószínűleg itt fogok meghalni, itt élem le az egész életem.
Soha semmit nem lehet csinálni ebben a városban, itt éltem egész életemben.
Semmit se lehet csinálni, csak otthon ülni.
Otthon ülni, bámulni a falakat.
Egymást bámulni és várni amíg meghalunk.
Ennyi. Puszta unalom és céltalanság. Mi erre a megoldás?
"Van kerozinunk, valamit csinálni kéne. Gyújts fel, valamit kéne csinálni."
A Big Black nem próbált semmit fényezni. Nem romantizálták el a 80-as évek sivárságát. Minek szépíteni valamit, ami nem az? És ilyen volt minden kisváros Amerikában, Angliában vagy bárhol a világon ekkortájt. Amikor az unalom beütött, kóvályogtak a temetőben egy Rimbaud kötettel a kezükben, de az ugyanolyan értelmetlen és haszontalan volt, mint semmit se csinálni. A következő 3 számot egy kalap alá vettem. Bad houses, Fists of love, Stinking drunk. Borzasztó nyers és erős érzéseket közvetít mindegyik és tökéletesen átadja amivel sokan küzdünk az életben. Önutálat, érzelemmentes szexbe való menekülés, alkohol. Ok és okozat, aztán szépen beleragadunk ebbe a mechanikus körforgásba. Elfelejtjük milyen szerelmesnek vagy egyáltalán szeretve lenni, bármit is érezni. Mindegy, inkább rúgjunk be. A Bazooka Joe vietnámi veteránokról szól, akiket 16-17 évesen besoroztak és sokévnyi háborúzás után hazatérve, semmilyen munkát nem tudtak elvégezni, ezért pénzért öltek. A Strange Things egyfajta záróelem, instrumentális, no komment. Bónusz számként a Cables koncertfelvétele került még rá az albumra. A gyengébb lelkűek most hagyják abba az olvasást. De tényleg. Szóval ez a dal egy pár srácról szól, akiket Steve ismert Montanaból és akik szerették nézni, ahogy marhákat vágták le a vágóhídon. Beosontak és bámulták ahogy drótokat fúrtak az állatokba az orrukon keresztül, majd beráncigálták őket abba a helyiségbe, ahol kalapáccsal szétzúzták a fejüket. A fiúk órákig figyelemmel kísérték ezt, mintha moziba lettek volna. Amerikai kisvárosi életérzés, időtlen témák, amik ökölrázásra, frenetikus nappaliban táncolásra és konstans üvöltésre késztetnek.
