Zen és Pokol

Zen és Pokol

Chicago weird emo határozó

2022. június 15. - surfnazismustdiet

Tim Kinsella (ének) tiniként meg volt róla győződve, hogy a zenekaroknak  alapvetően ijesztőeknek kell lenniük, ezért nem is szerette azokat a bandákat, amikből hiányzott a gonoszság. Nagyon fiatalon megtanulta elhatárolni magát az otthon megélt atrocitásoktól, az alkoholista apafigura által teremtett állandó frusztráció és szomorúság később szinűltig töltötte a zenekarai öntőformáit. Sokat lógott környékbeli lemezboltokban, ahogy a Chicagoi tinik akkortájt. Tim kisöccse Mike (dob) még csak 12 éves volt, de szeretett volna bandázni a bátyjával és annak barátaival, ezért amikor a tesója épp nem a gitárhúrokat nyüstölte, hozzácsapódott a bandához egy-egy kosármeccsre vagy deszkázásra, majd később már lejárhatott próbákra is velük. Victor Villarealt (gitár) is gurulás közben ismerték meg. Konkrétan lebeszéltek vele egy zenekari megbeszélést, amit ő elfelejtett, de hát akkoriban annyi füvet és acid-et toltak, hogy ez nem volt meglepő. 1989-ben megalakult a Cap’n’Jazz. A legtöbb tag gyorsan és hangosan akart játszani, de Victor technikásabb irányba vitte őket. Mérhetetlen megkönnyebülést jelentett számukra a zenélés, akkor kezdték igazán komolyan venni, mikor rájöttek mennyire terapeutikus ez nekik. Harmónikus egyensúlyt teremtettek, érzékenyek és sebezhetőek voltak, költőiek, de közben a kemény punk vonalról sem feledkeztek meg. Középiskolás éveik elejére végre összeállt a teljes banda, Tim, Mike és Victor mellé bevették még Sam Zurick-ot (basszus) és Davey von Bohlen-t (gitár, vokál). Rengeteget koncerteztek, de még mindig szinte gyerekkorban jártak. Kázmér és Hubás flyereket csináltak, Tim pedig Reese’s pólóban lépett fel. A számok alkotásáról nem sokat beszéltek, a zenén keresztül kommunikáltak. Impulzivitás jellemezte őket, így került elő 1995-ben, az első és egyetlen lemezük felvételénél (Burritos, Inspiration Point, Fork Balloon Sports, Cards in the Spokes, Automatic Biographies, Kites, Kung Fu, Trophies, Banana Peels We've Slipped On and Egg Shells We've Tippy Toed Over vagy ahogy a srácok hívták a ‘Shmap'n Shmazz’ – bármit is jelentsen ez) Tim kürtje vagy Davey csörgője. Teljesen új hangzást hoztak létre a punk zenében. Megszületett hát az egyik legmeghatározóbb és legidőtállóbb emo lemez. Devendra Banhart így írta le őket, “mintha benyugtatózva elmennél az állatkertbe, de az összes többi állat meg be lenne speedezve”.  Mikor kijött az album, még azt se tudták, hogy ők valójában emo zenét játszanak, csak egy fura punk bandának tartották magukat. Soha nem is éreztek kapcsolatot a punk szcénával. Sokfelé jártak fellépni, egészen addig amíg Victor drogaddikciója súlyossá nem vált. Egy éjszaka elszökött a rehabról, hogy felléphessen a bandával. Bevett egy csomó ritalint, amitől annyira beállt, hogy felállt a zenekari furgon hátsó ülésére majd keresztbe állt szemekkel össze-vissza hugyozta a cuccaikat. Csodák csodájára utána feloszlottak. Pár évre rá megkereste Timet a Jade Tree kiadó, hogy szívesen megjelentetnék a zenéjét. Neki akkor épp 2 bandája is volt egyszerre és nem tudott választani melyiket promotálja, így összeolvasztotta őket, megszületett a Joan Of Arc. 14-en voltak és mindenki más hangszeren játszott, mint amin korábban. 1995 óta törtetlenül nyomják. Nincsenek állandó posztok a zenekaron belül, ez nagyban közrejátszik a hosszú élettartamhoz. Az általuk kiadott albumok közül van olyan, amin valaki gitáron játszik, a következőn meg dobol. Tim elkezdett énekelni kiabálás helyett és ugyanúgy ahogy a Cap’n’Jazz, ők is totálisan kilógtak a sorból az akkori punk bandák közül, amitől még punkabbak lettek, hisz összekevertek mindent, hogy azt csinálhassák amit akarnak, nem érdekelve ki mit gondolt róluk. 1997-ben megjelent az első lemezük, a  Portable Model of, amire brutálisan rossz kritikákat kaptak. Egy párat muszáj megosztanom veletek, annyira dühítőek és egyszerre viccesek is:

“…these infamous Chicago-based art-cocks…”

 “ …attempts to work political commentary into frontman Tim Kinsella’s elliptical nonsense .”

“...why do we hate this guy again? More to the point: Why does anyone even care?”

“Kinsella smart-ass to the core, argues (with tongue in cheek) that Internet porn, grammar 24-hour days, Friendster, and global warming are all ‘conspiracies.’”

“ Joan of Arc make unlistenable  faux-art records.”

“…the Arc will never shake their whiny emo roots.”

“Perhaps Tim Kinsella realizes his crime, but it’s neither amusing or interesting.”

 

A műértők tehát nem tudták értelmezni amit játszottak, ettől függetlenül persze nagyon sokan hallgatták és szerették őket az undergroundabb közegekben. A dalszövegek rövid versekbe rendeződtek, absztraktak, beat jellegűek, tehát inkább hangulatokat jellemeztek, mintsem történeteket meséltek el. Visszautalások Tim gyerekkorára – “ Tragically average, So seventh grade, so second rate. My father was a salesman, I’m gonna be a sailor”.  A madárcsivitelést imitáló hangok pedig természetközeliséget kölcsönöztek a melankólikus, lassú gitáralapoknak. A lágyabb hangvitelű számok mellett feltűntek és megtörték a csendet a rádiózajjal és furcsa, beazonosíthatatlan tárgyakkal felvett instrumentális darabok. Amellett, hogy sikerült megalkotni egy gyönyörű balanszot az instrumentális és elektronikus hangzás egyvelegéből, a szövegek és a dallamok líraisága kiemelkedtek az akkori kortárs bandákétól. Nem érdemes minden sorlemezükről egyesével írni, mert  bőven elég egy lemezüket elemezni ahhoz, hogy az ember később megtalálja a jellegzetes stílusjegyeiket.

Tejlesen koncepciómentesen vették fel a lemezeiket, az “open door policy”-juk miatt folyamatosan változott, épp ki játszott a bandában. Előfordult, hogy Tim ráunt mind a 38 számukra és ezért lenyomtak egy 4 órás jammelést, amit fel is vettek, majd a végén már arra se emlékeztek, ki milyen hangszert fogott a kezében korábban.

Máig állítják, nem pénkeresési célból alkotnak elsősorban, hanem a zenéléshez szükséges források megteremtése végett. A zenekarra úgy tekintenek mint egy folytonos művészeti projektre, amit életben akarnak tartani. A zene és a fiatal művészek támogatása továbbra is prioritást jelent Tim életében. Kiadja a saját novelláit, de másokét is, emellett kreatív írást tanít egy egyetemen.

A Joan Of Arc megalakulásával párhuzamosan Victor Villareal sem tétlenkedett. Volt Cap’n’Jazz-es zenekartársával Sam Zurick-kel (gitár), Erick Bocek-kel (basszus) és Scott Shellhamer-rel (dob) megalapították az instrumentális, matekos emo-t játszó Ghosts and Vodka-t. Egy lemezt élt meg ez a formáció, a Precious Blood viszont máig az egyik kedvenc emo lemezem. (Konkrétan a testemen viselem az albumborítót.) Amellett, hogy az egész lemez egy üveghang cunami, szabadon engedi a fantáziát azáltal, hogy nem vonja el a figyelmet a zenéről az ének. Bár ha más megközelítésből nézzük, akkor minden egyes újrahallgatáskor másfajta éneket lehet rá elképzelni. A favorit szám a lemezről a “Good luck with your multiple personalities”, de garantálom, ha egyszer meghallgatjátok, egész nap dudorászni fogjátok a dallamokat. 2003-ban a Sixgun Lover kiadó kiadott egy antológia cd-t az összes megjelent számukból, de mivel a tagok inkább az Owls nevű projektjükre fókuszálódtak, a banda feloszlott. Rebesgetnek egy idei bakelit újrakiadást (eddig csak kizárólag cd-n jelentek meg a felvételek), de egyelőre még nincs kőbe vésve. Az Owls-t 2001-ben alapították a Cap’n’Jazz tagok, tök ugyanaz a felállás, kivétel Davey Von Bohlen gitárost, aki a The Promise Ring nevű második hullámos emo banda tagjaként folytatta karrierjét. Ebben a bandában már Mike Kinsella is vokálozott, de valahogy nem kapott nagy hangsúlyt az életükbe a projekt, így egy év és egy azonosnevű lemez felvétele után ez is elhalt. 2012-ben tettek még egy kísérletet és felvettek egy második lemezt, de nem igazán aktívak.

A szerelem kínzókereke

1991-et írtunk…már senki se sírt Ian Curtis halálán és olyan bandák hasítottak a Peel Sessionbe, mint a Slowdive, a Bleech vagy a Stereolab…illetve a Catherine Wheel, ami ekkortájt még csak kislemezekkel ügyesen operáló, Norfolk partmenti fiúbandaként üzemelt. Lám-lám, készültek kibújni a csigaházból, amire nem is lehetett volna egyértelműbb jel annál, minthogy egyszerre váltak üdvözültté a shoegaze és az alternatív rock rajongótábor színe előtt. Az énekes, Rob Dickinson (Bruce unokatesója!) hipnotikusan magas és suttogó éneke nagy szerepet játszott a mennybemenetelben, ahogy a tökéletes összhangot teremtő, örvénylő gitártémák és a lebegő vokálok is. Szóval még mindig 91-et írtunk és John Peel rácsapott egyet a homlokára, vagy lebámult a cipője orrára (kinek melyik szimpatikusabb) majd behívta adásába a jelentéktelen kiadóknál tengődő zenekart és adott nekik egy akkora seggbe rúgást, hogy meg se álltak a Brian Eno által futtatott Opal Recordsig. “Óóó, álljon meg a menet! Majd pont egy elmebeteg übermenschnek dobjuk oda a legnagyobb csontunkat, aki mindenféle rendszerekkel akarja itt nekünk generálni a zenét?! Egy nagy lófütyit!” - mondták a fiúk - végül a Fontana kiadóval karöltve toppantottak be első nagylemezükkel (“Ferment”) az amerikai kampuszok rádióadásaiba. Az első számtól ("Texture") érezhető az a vágyakozó, erotikus alaphangulat, amit a Pulp betonozott be a britpop zenébe, de olyan 90-es évekbeli kortárs bandák is beugrottak, mint a Suede vagy a Ride. Hosszan elnyúló gitárszólók és az elérhetetlen nő iránti áhítozás jellemezi mind a 12 dalt az albumon, aminek fénypontja egyértelműen a “Black Metallic” című mizantróp melódia. A többi számot nem érdemes piedesztálra emelni, dudorászható háttérzene, de egyik sem sikerült igazán jelentőségteljesre.

A szövegek bugyutának hathatnak, de mégis libabőrt okoznak, ha pl. belegondol az ember, hogy egy férfi ilyen erős plátói vonzalmat képes érezni valaki iránt és ezt szavakba is tudja önteni. Ki ne tudna azonosulni ezzel? Ki nem  szenvedte halálra magát azon, mert félt megérinteni valakit? Ki nem vágyott a fordítottjára? Csak szerintem vannak kihalófélben azok akik az érzékenységet, költőiséget és feminitást preferálják a maszkulin macsóság és érzelmi intelligencia deficittel szemben, vagy egyszerűen divatjamúlt ennek a férfi archetípusnak az idealizálása?

 

Na térjünk vissza a Norfolki Casanovákra és 4 évvel későbbre, amikor ott álltak kétségbeesetten a britpop birodalom mételyében és nem tudták eldönteni, vajon akkor az Oasist vagy Blurt utálják e jobban? Nem volt mit tenni, tovább kellett nyitni a kaput Amerika felé, ahol már javában égett a post-grunge láz. Tartva a lépést tengerentúli társaikkal, szinte tálcán kínálták magukat  a “Happy Days” albummal a nemzet által plántált, Pearl Jam pólós tiniknek, akik újságokból kivágott Dave Grohl poszterekkel háltak éjszakánként. Ezzel a lendülettel persze sikerült totálisan kiégetni magukat és az egy évre rá megjelent “Like Cats and Dogs”-ra, csupán B oldalas számok és “örökérvényű klasszikusok” feldolgozásai kerültek1997-ben még tettek egy utolsó kísérletet a gyökerekhez való visszatéréshez, de az igyekezetnek leginkább egy szinti betétekkel tarkított, fájdalmas nyögés lett a vége. (“Adam and Eve”)

Elértünk utazásunk végére, 2000-be, egyben az utolsó kiadványuk megjelenési évébe is. Új kiadó és basszusgitáros, a nóta viszont még mindig a régi. Feledhető matéria, a Psychedelic Furs-t megidéző “Gasoline" butácska kórusa sajnos egyáltalán nem tükrözte a régi önarcképüket.

 

U.i.: Nemrég Skóciában jártam és betévedtem a 148.000 lakost számláló Dundee kikötőváros egyik Vöröskereszt adományboltjába, ahol a pénztár felett ott figyelt velem szemben a tárgyban szereplő lemez egy eredeti kópiája, ám az isteni jel nem volt elég erős ahhoz, hogy lejebb húzza a lélektani határom, amit egy bakelitért hajlandó vagyok kiköhögni. Remélem azért nem valami szararc vette meg.

Lucifer, jelenj meg!

1987-ben jártunk a festői Badacsony-hegy lábánál, ahol két középiskola éppen egyszerre tartotta az osztálykirándulását. Itt haverkodott össze a 17 éves, óbudai Csősz Balázs a nála egy évvel idősebb, Pesterzsébet lakótelepi Szandrik Lacival.* Kiderült, hogy mindketten nagy Slayer rajongók és Laci egy zenekarban gitározik, aminek már van is egy majdnem kész 10 számos demója, de basszusgitáros híján eddig még nem sikerült befejezni a munkálatokat. Laci elhívta Balázst (akiről közben kiderült, hogy basszusgitározik) egy próbájukra. Megtörtént a nagy egymásra találás és nem sokkal ezután elkezdett koncertezni a Fantom névre keresztelt banda, majd a demót is együtt fejezték be. Egy év múlva, ismeretlen okból kiszállt az énekes (Ungvári Tamás) és a dobos (Lakatos László). Ekkor csatlakozott hozzájuk Dilk Miklós (Lakatos helyére), Balázs pedig átvette az énekesi posztot. Időközben Szandriknak be kellett vonulnia, így hármas formációban tartották fenn az egységet. A sorkatonaság nem egy zenekar pályafutását törte ketté a 80-as években** és miután a gitárost, Bojtár Tóth Józsefet is elszólította a haza védelmének kötelezettsége, szétszéledtek.

Mitől váltak mégis kultikussá?

Akkoriban a black metálhoz szorosabban kapcsolódott az okkultizmus, ezért a divatsátánista Balázs is előszeretettel tűzdelte a dalszövegeket efféle mókás metaforákkal: "véres gallok, húskampók, alvadt vér, sajt darabok." A számok nagy népszerűségnek örvendtek a hithű sátánista fiatalok körében is és (a pletykák szerint) a szövegek hatására, többen kivonultak a Csillaghegyre állatokat kínozni/áldozni és okkult rituálékat tartani.

A Fantom sokszor nem volt megelégedve a "Lucifer jelenj meg" demó után készült slágerek szöveg világával illetve zenei minőségével, így azokat később a koncerteken sem játszották. Az "Anti Disco" se került fel a repertoárra, mert nem érezték elég okkultistának. A demó rögzítése során igyekeztek ráerősíteni a keményebb hangzásra, az éneket egy gitártorzítóval acélozták meg, a doboknál pedig két lábgépet is használtak. Összesen kb. 9-10 koncertet adtak, látványelemekből viszont soha nem volt hiány a színpadon. Ungvári egy kecske koponyába beépített, piros festékkel megtöltött flakonnal locsolgatta magát, miközben a többiek középkori hangulatú fehér ingbe öltözve, kipingált arccal parádéztak. Bojtár (a gitáros) maradt ki egyedül a buliból, mert hiteles black metálosként, nem mutatott különösebb hajlandóságot az arcfestésre. 

Évtizedekig teljes homályba merültek, aztán a 2000-es évek elején egyszer csak újra megjelent a demó, amit a 87-88-as próbatermi felvételek követtek.

Nem látszott egyszerű feladatnak feljavítani a Mono kazettás magnóval rögzített hanganyagot. A cd-n található számok/képek alatt többször kérdőjelek szerepeltek, ugyanis 20 év távlatából, több cím és zenekartag neve feledésbe merült.

Sajnos videó-felvétel nem maradt utánuk (nem vittek kamerát a koncertekre, attól való félelmükben, hogy valaki ripityára fogja törni.)

* aki később a krisna-tudatú Mantra énekesként vált ismertté (haha)

** (lásd Mayhem)

Screamo, vagy amit akartok

Elkapott a nosztalgia.
Az érzés, amit a 17. században még betegségként definiáltak olyan külföldön szolgáló katonáknál, akik lázasan, álmatlanul vágyódtak hazájuk után. A kórt két görög szóból alkották meg, nostos (hazatérés) és algos (fájdalom, vágyódás). A 20. században a testi tünetektől elvonatkoztatva már depresszióhoz hasonló mentális zavarként írták le, és gyakorta infantilis embereket diagnosztizáltak vele. Ezek az értelmezések mára kikoptak, a jelenkor embere már abszolút nem fenoménként tekint rá.
Na de jót tesz e a nosztalgia?
A tapasztaló én szenved, az emlékező én számára pedig a kellemetlen emlék idővel megszépül. Szenvedés és emlékezés örök körforgása, túlélő mechanizmus, evolúciós paradoxon. A negatív élmények emléke elhalványodik, a pozitív eseményekkel kapcsolatosak felerősödnek. Az elme tudja, hogy az emlékezet nem megbízható, mégis csinálja, mert jól esik neki. Amikor elhatalmasodik a magány és az életből fakadó elégedetlenség, elő lehet venni a jól megkopott rózsaszín szemüveget. Erőt lehet merítene a stabilabb időkből, így megbirkózva az emberi lét bizonytalanságaival.
Jó, de hogy lehet eldönteni, hogy ez most rossz vagy jó nosztalgia?
Farkasszemet kell nézni a múlttal. Ha valaki képtelen elengedni és újra akarja azt teremteni, jellemzően egy negatív spirálba kerül. Ez a resztoratív nosztalgia. Ha viszont már képes a múltra múltként tekinteni és ez nem rossz érzésekkel tölti el, akkor lehet reflektív nosztalgiáról beszélni.
Elkapott a nosztalgia. Nem tudom milyen, legyen ez az én szociálpszichológiai kísérletem.
A 2000-es évek elején ismerkedtem meg a screamo-val, mint zenei alműfajjal, akkortájt pedig már javában virágzott ez a stílus. Dühös és szomorú punk zenékkel azonosultam, a személyiségzavaraim fogságában éltem. A lelkem metamorfózisát párhuzamba lehetett állítani, az emo és a hardcore szcénáèval.
A screamo gyökerei a '90-es évek elejére nyúlnak vissza, amikor a bandák egy része elkezdte továbbgörgetni a DC Revolution Summer* "emocore" zenekarainak szenvedélyes, kétségbeesett hangzását még intenzívebb és koptatottabb irányokba. A screamo kerülte a hardcore-hoz és a metalcore-hoz köthető keménységet, és gyakran előnyben részesítette a dallamos, szárnyaló témákat, melyek zenei DNS-ét olyan poszt-rock bandákkal osztották meg, mint a Mogwai, a Sigur Ros és az Explosions in the Sky, de mindig volt benne egyfajta éles, intenzív káosz is. Súlyosabb, keményebb alternatívát jelentettek a Sunny Day Real Estate szerű emo bandákhoz képest, de szembementek a "Midwest emo"** vonallal is. A hardcore punk hatás sokkal erőteljesebben volt jelen a zenéjükben, mint az indie. A "screamo" szót a mainstream, a korai 2000-es években választotta azoknak a poszt-hardcore bandáknak a leírására, akik ezt a hangzást képviselték (Thursday), és a poposabb bandáknak is, lásd pl. a The Used, a Silverstein, a From First To Last. Gyakorlatilag bármilyen zenekarra szívesen aggatták, akiknek a zenéjükben volt üvöltözés. Az a fajta screamo, amibe én beleszerettem, a 90-es évek elején az underground punkban vált úttörővé, és még akkor is a föld alatt maradt, amikor pl. a The Used befutott. Vannak, akik "skramz"-ként emlegetik ezt, hogy megkülönböztessék a mainstream dolgoktól, én viszont nem szeretem ezt a kifejezést, se a cimkézést. Az undergroundban a screamo soha nem tűnt el igazán és a hatása újabb és újabb korszakokban bukkant fel. Kitaposták az utat, hogy most olyan zenekarok járhassanak rajta, mint a Touche Amore vagy a Deafheaven.
* Egy rövid időszaka a hardcore punk történelmének DC-ben, ami kb egy nyárig tartott (1979-1980), de a legmeghatározóbb is volt egyben, hisz a 20-as éveikben lévő hardcore arcok kinőttek a dühös, gyors zenéből, a punkokat vandáloknak titulálták, diskurzusok folytak, megindult egy tanulási folyamat, politikai akciókba kezdtek. A zinek helyi politikával és feminizmussal voltak teleírva. A Discord Records (Ian MacKaye kiadója) jelentősen kitágította az általa promotált zenekarok horizontját, olyan nevekkel, mint Rites Of Spring, akik egyébként mindig is rettentő közel álltak a szívemhez. Ugyanolyan gyorsasággal és szenvedéllyel játszottak, mint kortársaik, de levetettek magukról minden macsóságot és sokkal érzékenyebb, dallamosabb kifejezésformába öntötték ezt, megspékelve az egzisztenciális dalszövegeikkel. "Mindannyian az elme látomásainak csapdájában élünk" - énekelte Picciotto a Remainder című számukban.
** Az emo egyik ága, ahol a bandák a hardcore punk és az indie helyett inkább matekosabb (math rock) irányba mentek.
Egy olyan zenekar lemezének hallgatás közben született meg a fejemben ez az írás, ami jelentősen formálta a műfajt és szerintem ma is megállja a helyét.
Miután a virginiai pg.99 és a City of Caterpillar 2003-ban feloszlottak, a tagok megalapították a Malady-t, amely egy évig és egy albumig tartott összesen (azelőtt, hogy Chris Taylor énekes és más pg.99 tagok elindították volna a folk noir ihlette Pygmy Lush-t). A Hot Cross-hoz hasonlóan a Malady is legendás zenekarok hamvaiból született, de valóban valami újat tettek le az asztalra. A lemez túlnyomóan közepes tempójú, poszt-hardcore árnyalatú. Az indie rock korszellem viszont sokkal erősebben átütött rajta, mint a legtöbb hasonló kétezres évekbeli bandán. Az emberek fejében az a kép alakult ki, hogy a pg.99 és a City of Caterpillar árnyékában éltek, de bűn ezt gondolni, mert a Malady zeneileg szinte semmiben sem hasonlított ezekhez a bandákhoz. A már bejáratott zenészek teljesen más alapokra helyezték a számaikat, ezzel is kialakítva egy teljesen egyedi hangzásvilágot. Annak ellenére, hogy nem sokkal az elődzenekaraik feloszlása után kezdtek el alkotni, drasztikus jeleit mutatták a fejlődésnek. Nem voltak olyan gyorsak és kaotikusak, mint a pg.99 és nem voltak olyan dinamikus, hosszú témáik, mint a City of Caterpillar-nek. Ennek ellenére, őszinte hardcore-punk alapokat hoztak, éles gitárokkal, hömpölygő dobokkal. Az ének pedig abszolút nem volt erőszakos,viszont legalább annyira átütött belőle az erő, mint mondjuk az At The Drive-In első lemezéből, az Acrobatic Tenement-ből.
275510783_1113249489422353_6736607750105332561_n.jpg

szellemállatom: Steve Albini

1986-ot írtunk. A Challenger űrrepülő, 73 másodperccel kilövés után megsemmisült. A Távol Afrikától Oscar díjat nyert. Olaf Palme svéd miniszterelnök merénylet áldozatává vált. Ronald Reagen az USA Margaret Thatcher a UK elnöke volt. A Mexikói foci világbajnokságon Maradona berúgta a híres "Isten keze" gólját az angolok ellen. Kirobbant az Irán-kontra ügy. Mike Tyson megnyerte az első nehézsúlyú világbajnoki címét. A munkanélküliség 3.2 milliós rekordot döntött Angliában. John McCarthy-t elrabolták Libanonban és 5 évig fogva tartották. Megtörtént a Csernobil katasztrófa. Emlékek, amiket szemcsés VHS felvételek őriznek és olyan újságok lapjai, amelyek szép lassan kihalnak. Tudod, hogy ezek a dolgok megtörténtek, de mégis megfoghatatlannak és távolinak tűnnek. Egy valami viszont nem veszett homályba és nem is fogja soha elveszíteni a brutális igazságtartalmát, hiába telt el 35 év, még mindig úgy hangzik mintha tegnap vették volna fel..vagy holnap. Ez az Atomizer lemez a Big Black-től.
1981-ben kovácsolódtak össze a tagok Chicagoban. Nem ismertek kompromisszumot, zsigerből játszottak, felzaklattak, mindent és mindenkit. Undorítottak és mégis gondolkodásra késztettek. Nem volt lemezszerződésük, nem kötötte meg őket semmi. "A lehető leginkább távolodj el a zenei szcénától, senkire se hallgass" - írták a Pigpile album belső borítójára. Fix időre licencelték a lemezeiket egy-egy kiadónak, saját pénzből fizették a lemezköltségeket. Utáltak szerződést aláírni, nem volt menedzserük, turné csapatuk, se ügyvédjük, se ügynökük, de még dobosuk se. Mit jelentett ez? Nem volt szükségük buszra, könnyen és olcsón turnéztak, bármiféle külső segítség nélkül. Steve Albini (gitár) Santiago Durango (gitár) és Jeff Pezzati (basszer). Utóbbi elhagyta a zenekart az Atomizer felvétele előtt. Őt Jeff Riley követte, aki stúdiómérnök volt és olyan funk legendákkal dolgozott együtt, mint Sly Stone vagy George Clinton. A negyedik nem hivatalos tag a zenekarban a dobgép volt, Roland, amit Albini programozott. Kiadtak pár kislemezt, aztán végülis kettő darab nagylemezük jelent meg az Atomizer és a Songs about fucking. Mindkettő megér egy külön misét, de én mégis az Atomizert választottam, mert ez a bakelit várt becsomagolva, mikor hazaértem. A Suicide 77-ben már kiadott egy legalább ilyen feszes punk lemezt, amin dobgépet használtak, sőt még szintit is, de arról majd beszéljünk inkább máskor. Fűrész basszus hangzás, robotikus ritmusok, azonnal arcot tépő, kegyetlen pontosságú ütemek, indusztriális böszmeség. Nem olyan zene, amit azért bömböltetsz, hogy megmutasd ki a Jani a sztrádán, hanem ami megborzongat és egyszerre letaglóz. Ehhez a hangzáshoz párosulnak a végtelenül egyszerű nyelvezetű és mégis rettentően komplex problémákat felvető dalszövegek.
A Jordan, Minnesota című számmal indul az album, ami valós eseményekre alapszik. Ebben az amerikai kisvárosban, 26 embert vádoltak meg egy masszív gyerek pedofília hálózat működtetéséért. A város olyan kicsi volt, hogy ez a 26 ember egy jelentős részét tette ki a felnőtt populációnak. A történet már épp elég nyomasztó lenne önmagában is, de mindezt az elkövető szemszögéből adja elő Steve. "Maradj velem ötévesem, ez itt Jordan, azt csinálunk amit akarunk és ez itt marad veled, amíg meg nem halsz és itt maradok veled, amíg meg nem halsz." Tömör, rövid és benne van minden. A Passing Complexion arról szól, hogy az emberek vagy fehérnek vagy feketének látnak minket és, hogy mennyivel egyszerűbb ha a bőröd nem sötét, viszont elég világos ahhoz, hogy átmenj a "fehér" rostán. Egy harmadik, kívülálló társadalmi csoportról, se nem fehér se nem sötét. Albini egy olyan történetre alapozta ezt a számot, ami egy feketebőrű dajkáról szólt, aki habár egyaránt gondoskodott fehér és feketebőrű gyerekekről, nem ülhetett fehér emberek nappalijában. A Big Money egy korrupt rendőrről szól. "Mi csak azt akarjuk, mi nekünk csak arra van szükségünk, nekünk csak a nagy pénz kell." Bizonyos dolgok nem változnak. A 4. szám a Kerosene, talán a leghíresebb Big Black szám. Legalábbis tuti, hogy ez az első dolog amit megmutatnék valakinek, ha azt kérdezné.. Milyen stílusban utazott ez a banda? Milyen volt a hangzásuk? A válasz úgyis az lesz: olyan, amilyet még soha nem hallottál ezelőtt és nem is fogsz ezután se. Az első refrénje így hangzik:
"Itt születtem ebben a városban, egész életemben itt éltem.
Valószínűleg itt fogok meghalni, itt élem le az egész életem.
Soha semmit nem lehet csinálni ebben a városban, itt éltem egész életemben.
Semmit se lehet csinálni, csak otthon ülni.
Otthon ülni, bámulni a falakat.
Egymást bámulni és várni amíg meghalunk.
Ennyi. Puszta unalom és céltalanság. Mi erre a megoldás?
"Van kerozinunk, valamit csinálni kéne. Gyújts fel, valamit kéne csinálni."
A Big Black nem próbált semmit fényezni. Nem romantizálták el a 80-as évek sivárságát. Minek szépíteni valamit, ami nem az? És ilyen volt minden kisváros Amerikában, Angliában vagy bárhol a világon ekkortájt. Amikor az unalom beütött, kóvályogtak a temetőben egy Rimbaud kötettel a kezükben, de az ugyanolyan értelmetlen és haszontalan volt, mint semmit se csinálni. A következő 3 számot egy kalap alá vettem. Bad houses, Fists of love, Stinking drunk. Borzasztó nyers és erős érzéseket közvetít mindegyik és tökéletesen átadja amivel sokan küzdünk az életben. Önutálat, érzelemmentes szexbe való menekülés, alkohol. Ok és okozat, aztán szépen beleragadunk ebbe a mechanikus körforgásba. Elfelejtjük milyen szerelmesnek vagy egyáltalán szeretve lenni, bármit is érezni. Mindegy, inkább rúgjunk be. A Bazooka Joe vietnámi veteránokról szól, akiket 16-17 évesen besoroztak és sokévnyi háborúzás után hazatérve, semmilyen munkát nem tudtak elvégezni, ezért pénzért öltek. A Strange Things egyfajta záróelem, instrumentális, no komment. Bónusz számként a Cables koncertfelvétele került még rá az albumra. A gyengébb lelkűek most hagyják abba az olvasást. De tényleg. Szóval ez a dal egy pár srácról szól, akiket Steve ismert Montanaból és akik szerették nézni, ahogy marhákat vágták le a vágóhídon. Beosontak és bámulták ahogy drótokat fúrtak az állatokba az orrukon keresztül, majd beráncigálták őket abba a helyiségbe, ahol kalapáccsal szétzúzták a fejüket. A fiúk órákig figyelemmel kísérték ezt, mintha moziba lettek volna. Amerikai kisvárosi életérzés, időtlen témák, amik ökölrázásra, frenetikus nappaliban táncolásra és konstans üvöltésre késztetnek.
163203662_896648141082490_2497085620032964946_n.jpg
süti beállítások módosítása