1991-et írtunk…már senki se sírt Ian Curtis halálán és olyan bandák hasítottak a Peel Sessionbe, mint a Slowdive, a Bleech vagy a Stereolab…illetve a Catherine Wheel, ami ekkortájt még csak kislemezekkel ügyesen operáló, Norfolk partmenti fiúbandaként üzemelt. Lám-lám, készültek kibújni a csigaházból, amire nem is lehetett volna egyértelműbb jel annál, minthogy egyszerre váltak üdvözültté a shoegaze és az alternatív rock rajongótábor színe előtt. Az énekes, Rob Dickinson (Bruce unokatesója!) hipnotikusan magas és suttogó éneke nagy szerepet játszott a mennybemenetelben, ahogy a tökéletes összhangot teremtő, örvénylő gitártémák és a lebegő vokálok is. Szóval még mindig 91-et írtunk és John Peel rácsapott egyet a homlokára, vagy lebámult a cipője orrára (kinek melyik szimpatikusabb) majd behívta adásába a jelentéktelen kiadóknál tengődő zenekart és adott nekik egy akkora seggbe rúgást, hogy meg se álltak a Brian Eno által futtatott Opal Recordsig. “Óóó, álljon meg a menet! Majd pont egy elmebeteg übermenschnek dobjuk oda a legnagyobb csontunkat, aki mindenféle rendszerekkel akarja itt nekünk generálni a zenét?! Egy nagy lófütyit!” - mondták a fiúk - végül a Fontana kiadóval karöltve toppantottak be első nagylemezükkel (“Ferment”) az amerikai kampuszok rádióadásaiba. Az első számtól ("Texture") érezhető az a vágyakozó, erotikus alaphangulat, amit a Pulp betonozott be a britpop zenébe, de olyan 90-es évekbeli kortárs bandák is beugrottak, mint a Suede vagy a Ride. Hosszan elnyúló gitárszólók és az elérhetetlen nő iránti áhítozás jellemezi mind a 12 dalt az albumon, aminek fénypontja egyértelműen a “Black Metallic” című mizantróp melódia. A többi számot nem érdemes piedesztálra emelni, dudorászható háttérzene, de egyik sem sikerült igazán jelentőségteljesre.
A szövegek bugyutának hathatnak, de mégis libabőrt okoznak, ha pl. belegondol az ember, hogy egy férfi ilyen erős plátói vonzalmat képes érezni valaki iránt és ezt szavakba is tudja önteni. Ki ne tudna azonosulni ezzel? Ki nem szenvedte halálra magát azon, mert félt megérinteni valakit? Ki nem vágyott a fordítottjára? Csak szerintem vannak kihalófélben azok akik az érzékenységet, költőiséget és feminitást preferálják a maszkulin macsóság és érzelmi intelligencia deficittel szemben, vagy egyszerűen divatjamúlt ennek a férfi archetípusnak az idealizálása?
Na térjünk vissza a Norfolki Casanovákra és 4 évvel későbbre, amikor ott álltak kétségbeesetten a britpop birodalom mételyében és nem tudták eldönteni, vajon akkor az Oasist vagy Blurt utálják e jobban? Nem volt mit tenni, tovább kellett nyitni a kaput Amerika felé, ahol már javában égett a post-grunge láz. Tartva a lépést tengerentúli társaikkal, szinte tálcán kínálták magukat a “Happy Days” albummal a nemzet által plántált, Pearl Jam pólós tiniknek, akik újságokból kivágott Dave Grohl poszterekkel háltak éjszakánként. Ezzel a lendülettel persze sikerült totálisan kiégetni magukat és az egy évre rá megjelent “Like Cats and Dogs”-ra, csupán B oldalas számok és “örökérvényű klasszikusok” feldolgozásai kerültek. 1997-ben még tettek egy utolsó kísérletet a gyökerekhez való visszatéréshez, de az igyekezetnek leginkább egy szinti betétekkel tarkított, fájdalmas nyögés lett a vége. (“Adam and Eve”)
Elértünk utazásunk végére, 2000-be, egyben az utolsó kiadványuk megjelenési évébe is. Új kiadó és basszusgitáros, a nóta viszont még mindig a régi. Feledhető matéria, a Psychedelic Furs-t megidéző “Gasoline" butácska kórusa sajnos egyáltalán nem tükrözte a régi önarcképüket.
U.i.: Nemrég Skóciában jártam és betévedtem a 148.000 lakost számláló Dundee kikötőváros egyik Vöröskereszt adományboltjába, ahol a pénztár felett ott figyelt velem szemben a tárgyban szereplő lemez egy eredeti kópiája, ám az isteni jel nem volt elég erős ahhoz, hogy lejebb húzza a lélektani határom, amit egy bakelitért hajlandó vagyok kiköhögni. Remélem azért nem valami szararc vette meg.
